Terrortámadás a norvég fővárosban
A péntek éjszakai oslói lövöldözést, amelyben két ember meghalt és sokan megsebesültek, terrortámadásként kezelik az oslói hatóságok. Az elkövető ismert volt a hatóságok előtt, aki mentális problémákkal is küszködőtt és szélsőséges iszlamista irányzatot képviselt.
Tisztelt Olvasó!
Nem akartam a szombat (06.25) virradóra két halottat és 21 sebesültet követelő Oslo központjában végrehajtott terrortámadással kapcsolatban véleményt, észrevételt tenni, de egyre jobban éreztem azt a belső késztetést, hogy mégis megtegyem és írjak…..
A híradásokban is megemlítették, hogy a helyszínen elfogott elkövető már ismert volt a belföldi hírszerző szolgálatok előtt. Az oslói rendőrség letartóztatta a lövöldözés gyanúsítottját, aki már korábban a rendőrség látókörébe került, kisebb bűncselekmények elkövetése miatt (kábítószerrel való visszaélés, szúró fegyver engedély nélküli viselése). Az elkövető 42 éves, iráni kurd származású Osloban élő, norvég állampolgár volt, aki családjával együtt menedékkérő gyermekként érkezett, a hatóságok szerint mentális problémákkal is küszködő, szélsőséges iszlamista.
Az elmúlt évek tapasztalata azt mondatja velem, hogy sok jel volt, ami előre jelezhette a bajt. Azért írom ezt feltételesen, mert a hatóságoknak nagyon nehéz dolga van az ilyen fajta mentális problémákkal küzdő személy tevékenységének esetleges figyelemmel kisérésére, és egyre több ilyen ember élhet közöttünk. A bajt mindig megelőzik azok a jelek – bűncselekmények, beilleszkedési, -mentális, -2.-3. generációs problémák, vallási szélsőségesség -, amikre oda lehetett volna figyelni, és a jeleknek a hatványozódása pedig a vészharangot kellett volna, hogy kongassa.
Ez akkor működik, ha a jeleket a társadalmi szereplők, a lakosok, a szomszédok megfelelően ismerik és tisztában vannak azzal, hogy észrevételeiket kinek és hogyan tehetik meg.
A Norvégok egy egyénközpontú társadalmi modellt, jelzőrendszert dolgoztak ki, ahol az aggodalomra okot adó jeleket tisztázták és ezek kezelésére dolgoztak ki folyamatokat, amiben a veszélyeztetett személlyel kezdeményeznek párbeszédet, intézményeket vonnak be a helyzetértékelésbe és lehetőséget biztosítanak a civil és rendőri együttműködésre. Kérdés, hogy ez a modell mennyire terjedt el, hogy elkezdték e egyáltalán a programot alkalmazni?
Véleményem és elkötelezettségem azt mondatja velem, hogy az ilyen jelenségek ellen, csak egy jól működő társadalmi jelzőrendszer kiépítésével van esélyünk. Az ilyen és ehhez hasonló társadalmi jelzőrendszer, a civil és rendőri együttműködés minél szélesebb körű kialakításában, a radikalizmus megelőzésében vállal szerepet a CARE.